Kínzó gyötrelem a viszonzatlan szerelem,
Eljön, rád talál, majd itt hagy hirtelen.
Elviszi a szíved, s otthagyja szirteken,
Hogy majd onnan vesse le magát mereven.

Miért kínzol, miért bántasz, mondd mit tettem?
Hogy e keserves búbánat lett a vesztem.
Ily nagy hiba hát, hogy szeretni mertem,
S boldogság helyett végül fájdalmat leltem.

Hagyj el, gyötrelem, hagyd el szívemet,
Oly messze menj, hogy ne lássam színedet.
Nem kell több sötétség, ne halljam híredet,
Álmot akarok látni, tündöklőt, színeset.

Ha nem hagysz el, hát én magam megyek,
Majd hátukra kapnak a nagy pajkos szelek.
Hátukra kapnak, s visznek, minden lebeg,
A szívemben fájdalom soha többé nem remeg.