Nem álltam készen rád.
Te se rám.
De ez nem baj, sosem volt az,
csak meglepő..
Meglepő, hiszen közben végig készen álltunk,
csak nem egymásra.
Egyedül tengettük napjaink,
várva valamire.
Nem tudtuk mire, de vártunk.
Talán csodára?
Talán.
De az is lehet, hogy
semmire.
Így aztán meglepett, amikor jött valami.
Valaki.
Aztán együtt fűztünk gondolatokat vékony cérnára,
de a cérna betelt, a pohár elszakadt,
mi elrepültünk, és minden ami maradt, semmi lett.
Megsemmisültek a gondolatok,
az érzések,
a félelmek,
a nevetéssel teli órák,
majd lassan minden.
Mi maradt? Mi maradtunk..
Úgy, ahogy voltunk.
Külön.