Saját szavamba vágva rontok
keresztül emlékeink kósza
összevisszaságán.
Én akarok lenni, aki előbb kimondja!
De mit is?
Rohanás közben elfelejtettem.
Lélegezni is.
Megtelik a tüdőm, elnehezül a szívem.
Nem tudom már, mi emlék, vagy mi az,
mit most éltem át nemrég.
Talán épp egy perccel korábban,
amíg te ott voltál a másik szobában.
És én át akartam törni a falat,
de nem a házét.. A sajátodat.
S a sajátomat.
Simogatni az arcod,
és nézni ahogy alszol,
Úgy érezni egy pillanatig,
hogy minden passzol, és az idő nem
hajszol.
Egy percet szánni rád.. Egy órát, egy évet.
Vagy ameddig csak kéred..
Olyan szép a fényed. Szinte látom az aurád,
ahogyan körbeölel. Hiszen itt vagyok közel.
Mégis távol érezlek néhanap, érzem, ahogy az idő
kettéharap.
Megtépáz.
Nem akarlak elengedni, s kérlek:
te se hagyj menni.
Ne engedjük az időt nyerni,
nyerjünk inkább mi időt..
Hiszen komplementer halmaz vagyunk,
meg egy paradoxon,
s mérgező vagy nekem, mint a paraoxon.
Mégis te vagy a legjobb. Az elem,
ami hiányzik belőlem.
Kérlek, ne vedd ezt el tőlem.
Miért?
Mert szeretlek... esetleg.