Megbocsájtás
2015.03.27. 20:32
Lepedőbe burkolva
lépkedek a hallon át,
a falakon mély zongoraszó
sejlik át.
Felébredtem, és csak a
hiányod lebegett a sötét szobában,
csend szisszent fel a hatalmas
magányban.
Melléd ülök, ujjaid talán még
kókadtabban játsszák a dalt,
barna szemeid tükrét nem látom,
ránehezültek pillás fedelei,
de tudom, hogy figyelsz rám.
A Hold parányi metszete tudhatja az égen,
meddig ültünk ott ketten,
mégis egyedül.
Hagytuk a monoton melankóliát
vállainkra nehezedni,
elringatni oda, ahova vágytunk,
és ahol végül kikötöttünk,
horgonyt levonva,
a lepedőt a testemről
fehér zászlóként lobogtatva.
|