- Ivette! Gyere vissza! - hallottam lépteit magam mögött a szakadó esőben.
- Hagyj békén, Daniel! Nem akarlak többé látni, azt hittem megértetted! - kiabáltam a hátam mögé. - Menj el!
- Csak mondd meg, mit rontottam el! - elkapta a karom és maga felé fordított. Mélyen a szemembe nézett, tekintetében félelem, kétségbeesés és fájdalom is tükröződött egy időben. - Csak egy választ kérek, Ivette. Mit kellett volna másképp csinálnom?
- Egyszerűen unom, és unlak téged is. Nem bírom tovább! - téptem ki kezem az övéiből. - Elmegyek, te pedig itt maradsz, és soha nem keresel. Megértetted?
Futásnak eredtem. A cipőim néhány helyen mélyen a sárba süllyedtek, így kicsit nehezebben tudtam haladni, de minden erőmmel azon voltam, hogy eltűnjek. Daniel nem adta fel, hallottam ahogy mögöttem fut, lábai cuppogtak a sárban. Befordultam a legközelebbi sarkon, felvettem egy ágat, majd mikor ő is bekanyarodott, suhintottam egyet. Ijesztően gyorsan összeesett, a fejéből pedig szivárgott a vér. Én megöltem! - rohant át az agyamon. - Nem, nem, nem! Nem hívhatom a zsarukat... El kell mennem. Messzire, új életet kezdeni. Egy percig sem maradhatok tovább. Hazamegyek összepakolni és eltűnök innen.

Tíz perc múlva...
Villámgyorsan szedtem össze a legfontosabb ruháimat, közben végig azon gondolkodtam, hogyan fogok eljutni a vidéki házunkba, ahonnan továbbmehetek új életet kezdeni. Anyáék valamilyen rendezvényen voltak, de már tizenkilenc éves vagyok, nem foghatnak vissza. Majd írok egy cetlit, hogy elutaztam Melissa-val egy hétre. Vagy kicsit tovább. A lényeg, hogy indulnom kell azonnal. Hívtam egy taxit, ami kivisz a repülőtérre, felvettem egy kicsit melegebb ruhát, majd felkaptam a bőröndöket, és kivittem a taxihoz. Gyorsabban a repülőhöz értünk, mint gondoltam volna ebben az esőben, majd vettem egy jegyet, és a kapucnit a fejemre húzva leültem a váróteremben. Később, a gép utasterében lépdelve eltűnődtem a menekülésemen. Mert ez az, másnak nem lehet nevezni. Mi lesz velem? Majd megtudom, de elkezdtem haladni a jövőm felé.

Hat évvel később...
- Szívem, töltenél egy kis whiskyt? - kérdezte Jim mosollyal az arcán.
- Persze, tessék. - elővettem egy poharat, félig töltöttem és a kezébe adtam. - Milyen volt a napod?
- Elment. Utálom a munkahelyet, a főnököm egyfolytában megemlíti, hogy szerinte túl sokat iszom. - felelte. - Mit csináljunk ma este? Vacsora valami puccos helyen, hogy kielégítsem a kis női vágyaidat?
- Egy szemét vagy. De elmehetünk drágám. - pislogtam bájosan, tudomást sem véve arról, hogy már iszik is. - Megyek is készülődni. - villantottam egy mosolyt, és eltűntem a szobában.
Jim a második férjem. Az első házasságom nem tartott sokáig, csupán másfél évig, mikor huszonkét éves voltam és halálosan beleszerettem Markba. Később elegem lett az idegesítő munkamániájából, és véletlenül elesett a kádban, magával rántva a hajszárítót, amit én készítettem oda, természetesen magánjellegű célra, és nem azért, hogy megöljem. Szegény özvegy voltam, míg meg nem találtam Jimet, aki egy tündér, de már belőle is kezd elegem lenni három év házasság után. Folyamatosan iszik, ami miatt árad belőle a bűz szinte egész nap, és ahogy hazaér, alig lehet vele kommunikálni. Elkészültem, és elmentünk vacsorázni egy taxival, mivel én nem szeretek vezetni, Jim pedig már ivott. Hazafele zuhogni kezdett az eső, a taxi pedig megcsúszott az úton. A következő kép a kórház folyosójának planfonja, mindenhonnan a fehérség és a vérszag árad. Valószínűleg altatót kaphattam, mert mikor magamhoz tértem, békésebb környezetben feküdtem, kötéssel a fejemen és a bal karomon.
- Hol van a férjem? Hol van Jim? - tudakoltam kábán.
A nővér az orvost hívta, aki közölte, hogy Jim nem élte túl a balesetet, mert nem volt bekötve. Bevillant egy emlékkép. Jaj Jim, ne hülyéskedj, nem kell bekötni magad. Gyere, dőlj nekem! Valószínűleg elaludtunk a taxiban, ami karambolozott a velünk szemben jövő busszal, ebben később megerősített az orvos is. Szóval Jim halott. Újra egyedül vagyok. Nem tudok sírni, nem bánom. Azt kapta, amit megérdemelt. Majdnem elégedett arccal feküdtem vissza az ágyra, mikor rájöttem, hogy szomorúnak kell tetetnem magam. Könnyeket csaltam a szemembe, és megkértem az orvost, hogy engedjen haza.

Két évvel később...
- Most pedig megcsókolhatod a menyasszonyt. - mondta ki a pap a végszót.
Kevin megcsókolt, majd elhajítottam a csokrot, végigtáncoltunk egy éjszakát, és valahogyan még két év elrepült vele, csak most házasságon belül. Egy idő után minden házasságban előjönnek a hibák, miért lett volna most másképp. Kevin iszonyatosan sokat evett. Egész nap csak ült otthon, tévét nézett, és tömte a fejét azzal, amit éppen talált. Nem figyelt oda a vércukorszintjére, ami miatt rengeteg vitánk volt, majd mikor elérte a százharminc kilót, túllőtt a célon. Egyik este mikor jött fel a lépcsőn, egy nagy lendülettel megindítottam útját visszafelé, csak most nem a normális irányban haladt lefelé. Átesett a korláton, és kitört a nyaka. A mentőknek elmondtam, hogy a túlsúlya miatt megbotlott és visszaesett, én megpróbáltam utána kapni - mivel pont láttam az esetet -, de sajnálatos módon már késő volt. Sokszor voltam már özvegy, tudtam hogyan kell játszani. Nem gyászoltam most sokáig, kellő pletyka keringett a városban Kevin elhízásáról, és az én balszerencsés életemről, miszerint mindig elvesztem akit annyira nagyon szeretek. Gyászom ha akartam volna sem tarthatott volna tovább pár hónapnál, ugyanis betoppant egy nagyon ismerős alak egyik nap a boltba. Valahonnan ismerem.. Nem hagyott nyugodni a gondolat, de nem is kellett sokat várnom, ugyanis odajött hozzám és bemutatkozott.
- Helló. Új vagyok itt. A nevem Daniel. - mondta mosolyogva. - Daniel Harrison.
- Öö... Üdv, Daniel. Iv.. Ivy. - mosolyogtam zavartan vissza. - Mit keres Portlandben?
- Egy lányt. A szüleinek volt itt egy háza. Nem tudom ismeri-e. A neve Ivette Charleston.
- Ivette? Ő már évek óta elköltözött innen. - motyogtam. - Azt hiszem Brookville-be.
- Olyan messze? Menekül valahonnan? Esetleg valaki vagy valami elől? - kérdezte komoly arccal.
- Nem tudok róla, annyit tudok, hogy neki is 3 férje volt eddig, mint nekem. Csak én állandóan özvegy leszek, elragadják őket tőlem. Az első áramütést kapott, a második autóbalesetben halt meg, a harmadik pedig átesett a lépcsőkorláton, és kitörte a nyakát.
- Egy ilyen szép nőnek ennyi csapás jut. Sajnálom. Lehet, hogy kicsit tolakodó, de nem lenne kedve meginni velem valamit?
- Ha szeretné, akkor rendben. - mondtam mosolyogva.
Elmentünk kávézni, majd később találkozgatni kezdtünk. Nem az a Daniel volt, akit megismertem. Kezdtem igazán megszeretni, vonzódni hozzá. Négy év kapcsolat után megkérte a kezemet, én pedig örömmel mondtam igent. Úgy éreztem, ő tényleg az igazi, és kár volt eldobni már az elején. Az esküvőnk csodálatos volt, ilyenről álmodtam mindig. A nászutunkra Indonéziát terveztük, majd meglettek a jegyek, és boldogan repültünk el egy hotelbe. Az első nap a tengerparton járkáltunk, napoztunk és vásároltunk. Este előkészültem az alváshoz, majd mosolyogva léptem be a szobába, ahol vérfagyasztó látvány fogadott. Ott ült Daniel az ágyon, kezében egy pisztollyal.
- Mit csinálsz, Daniel? - kérdeztem ijedten. - Elment az eszed?
- Mit csinálok Ivy? Ha ennyire szereted az álneveket Ivette, lehettünk volna Bonnie és Clyde.
- Dan... - kezdtem el.
- Halgass! - ordított rám. - Most én beszélek. Az egész kapcsolatunk alatt tudtam a titkod, Ivette. Miután a kórházból kiengedtek otthon és visszatértek az emlékeim, vissza akartam adni a fájdalmat, amit te okoztál nekem. Nem vagy más, csak egy ostoba, elkényeztetett kis liba. Akkor is az voltál, és mit sem változtál. Felkerestelek, és fogadni mertem volna rá, hogy a szemembe hazudsz. Megtetted. Ezután kiterveltem, hogy járni kezdek veled, reménykedve abban, hogy a kis hazugságod ellenére megváltoztál, de ha nem is, akkor legalább végre bosszút állhatok. Szerencsémre igent mondtál, elvehettelek, és most többszörösen kapod vissza a nekem okozott fájdalmakat.
- De Daniel ne tedd ezt. Nincs több hazugság! Megígérem! - könyörögtem igazi könnyekkel a szememben. -Én igazán megszerettelek most, ez valódi, és már évek óta tart, nem úgy, mint régen! Könyörgöm ne csinálj hülyeséget!
- Hülyeséget? Kimondtuk. Te is tudod, kedvesem. - felállt, és rám fogta a fegyvert. - Míg a halál el nem választ.