A szobába léptem, és mindent a tervek szerint csináltam. Távirányítóval a kezemben leültem a fotelre a kamerával szemben, majd megnyomtam a felvétel gombot. Apró piros pötty izzott fel, innen tudtam, hogy elkezdődött. Magabiztosan, hangsúlyozva kezdtem bele mondandómba, egyenesen a kamerába nézve.

- Sziasztok! Katie Brook vagyok, ez a videó pedig egy levelet tartalmaz. Köszönőlevél a gyűlöltnek., úgy gondolom jobb címet nem is adhattam volna neki. Azt hiszem el is kezdem. Nem vagyok túl erős típus sőt, ami azt illeti eléggé érzékeny vagyok. Az emberek, minden nap a cselekedeteikkel úgy hatnak rám, mint a szél egy levélre. Kiépítettem magam köré egy burkot, ami megvéd az erős széltől, és a rosszindulatú emberektől. Csak sajnos ez a burok be sem enged túl sok mindent. Egyszer engedett be, és erről szólna ez a történet.

Mikor megismertelek, rögtön tudtam: megtaláltam azt, akit eddig annyit kerestem. A közeledben végtelenül boldognak éreztem magam, tulajdonképpen nem akartam, hogy vége legyen egy-egy pillanatnak. De a boldogságon kívül mást is megtanultam a kapcsolatunkból. Ha bízol, átvernek. Nos, miután ez megtörtént, nem tudtam mit is kellene kezdeni magammal. Hetekig szenvedtem az ágyban fekve, azon gondolkodva, mit csináltam rosszul. Végül nem tudom, mi segített mindezek feldolgozásában, de elmondom, mire jöttem rá, visszagondolva két év távlatából. Nem az én hibám volt. Részese voltam a hibának, az való igaz, de nem az én hibám volt. Mennyi szerepem is volt benne? Ja, igen. Túl sokat adtam, túlságosan monogám voltam. Ez nem megy mindenkinek, ugye, George? Nem tudom, hogyan sírhattam annyit egy ennyire romlott, elfuserált alak miatt, de tudod mit? Fátylat rá. Ugyanis még egy dolgot megtanultam, mégpedig azt, hogy ha át is vernek, ha a hátad mögött undorító dolgokat művelnek, vagy akár lenéznek, nem szabad feladni. Nem fordulhatok öngyilkossághoz. Túl egyszerű lenne mindkettőnknek. Neked ott lenne Zoe, nekem pedig a cseppet sem békés halál. Én békésen szeretnék meghalni. Ezért nem is tettem meg. Minden nap elfojtottam magamban a dühömet és csalódottságomat, de ez sem vezetett célra. Elnyomni az egészet végtelenül kemény feladat, ami rengeteg keserúséget hordoz magával. Mivel én boldog életet szeretnék élni, végül abban találtam megoldást, hogy amíg élek, minden nap arra gondolok, hogy mit veszítettél. Ehhez erőt ad az a cseppnyi kis fekete gyűlöletcsepp, ami beleesett a vízzel teli poharamba. Köszönöm, hogy adtál okot élni, köszönöm, hogy nem haltam meg egy magadfajta miatt. Mivel más miatt nem tudok köszönetet mondani, gyűlölködni pedig nem fogok azon a fekete kis cseppen kívül, fogadd utolsó jókívánságomat: Remélem visszakapod.

Utolsó szavaimat kimondva vettem észre, hogy egyáltalán nem sírok. Miért is sírtam volna? Régen történt, megtaláltam rá a megfelelő kezelést, így nem lehet baj. Hideg tekintettel pillantottam utoljára a kamerába, majd megnyomtam a gombot. A felvétel leállt. Ugyanolyan ridegséggel vettem ki a kazettát, és helyeztem bele egy nagy borítékba.. Az utolsó feladatom eljuttatni a címzetthez. Megcímeztem a borítékot, majd feladtam postán. Elégedett mosollyal léptem ki az utcára, és ekkor éreztem igazán, hogy minden tiztázva van.
Minden, véglegesen, örökre...