Gondolataimba merülve lépdelek hatalmas váram folyosóin. Sötét van és dermesztően hideg, ami már nem zavar, de nem is érzem magam kellemesen. A hideg állandó vendég itt, hiszen a várat hatalmas ablakok díszítik, amelyeket fekete és lila selyem-, valamint sötétítőfüggönyök takartak régebben, a vár fénykorában. Akkor még nem szerettem őket, mert eltakarták a napot, azonban jelen pillanatban nagyon értékelnék pár függönyt, mind a fény, mind a hideg kint tartása miatt. Jeges fuvallat csapott be egy ablakon a közelemben, és ráébresztett, hogy ugyanolyan dermesztő hideg lakozik a szívemben is. Egy soha el nem olvadó jégszilánk okozta fagy, amit egyetlen ember okozott. Múltbéli képek furakodnak hirtelen sötét gondolataim közé. Emlékek, amelyek tisztán jelennek meg lelki szemeim előtt, és amelyekért bosszút fogok állni.

Hollócskámnak hívott. Ébenfekete hajam volt, mindig azt cirógatta, ha együtt voltunk. Vele voltam igazán boldog. Az egyetlen probléma az volt, hogy ő herceg volt, én pedig egy falusi lány, így nem vehetett feleségül. Az elején még hinni mertem, hogy én lehetek a felesége, és egyben a királyné is, de sorsunk nem így volt elrendelve. Sokszor megszöktünk otthonról, és az egyik királyi rokon elhagyott várában voltunk egész nap. El tudtam volna képzelni az életemet vele a bujdosás, állandó menekülés mellett is. Felhőtlenül boldog évet töltöttünk együtt elszökve a kötelességek, a címek és a különbségek elől. Végül kötelességének eleget téve egy másik ország hercegnőjét vette feleségül, békéért cserébe a két ország között. Az esküvő előtt még utoljára elszökött hozzám, bocsánatért esedezett azért, hogy nem lehet közös életünk. A jövendőbelijének bemutatásakor én is megjelentem a falubeliekkel. Ismertem azt a tekintetét, amikor szerelmes. Azonban most nem rám nézett így, hanem szinte mesébe illő feleségére.

Haraggal teli szívvel rohantam haza aznap. Zokogás tört rám a kapunk előtt, percekig sírtam a kerítésnek dőlve. Lefeküdtem és a csillagokat néztem. Minden boldogság, amit eddig éreztem, fájdalommá alakult át, és borzalmas kínokat éreztem. A Holdra néztem, és kérdőre vontam, de nem válaszolt. Végül felálltam és a ház felé indultam. A házunk előtt egy öregasszony állt. Bizalmatlanul méregettem, majd rákérdeztem:

- Ki maga, és mit keres itt? – kérdésemre megfordult az öregasszony.
- Édes lányka, tudom mi történt veled, megéreztem. Tudok rá ellenszert, bosszút állhatsz.. – sejtelmesen nézett rám.
- Ne mondjon ilyeneket, megijeszt! – hátráltam.
- Ugyan már, drága lányka.. Figyelj rám jól! Ebben az üvegcsében olyan ital van, amit ha a kút vizébe folyatsz, kapcsolatba léphetsz az ördöggel, aki bajtársad lesz a bosszúban! – nyújtotta felém a zölden izzó üveget, izgalomtól tág szemmel.
- Őrült öregasszony! Távozzon a házunktól! – kezembe fogtam a seprűt és magam elé raktam.
- Jól van, ostoba lányka. Az üvegcsét tartsd meg, higgy nekem, hasznát fogod venni.
- Tűnjön innen! – indultam el felé a seprűvel, mire lerakta a kút tövébe az üvegcsét, és távozott.

Két hosszú esztendőig éltem csendben, magányosan. Néha eszembe jutott az öregasszony és a különös zöld bűbáj, és bár túl nagy törés volt a szívemen, Lipótot nem tudtam volna soha bántani. Szerettem őt. Nehéz volt feldolgozni elvesztését, de nem voltam képes egy idegenben bízni, hogy bosszút állhassak a szerelmemen. Azt hittem, soha nem jutok el arra a szintre, hogy olyan dühöt érezzek, ami elégtételre késztet majd..

Egy nap a király katonái körbelovagoltak a falvakban, kihirdetve, hogy megszületett a királyi utód. Hajnal hercegnő, Csipkerózsika tiszteletére ünnepséget rendeznek, a falu népe maradjon otthon, senki ne hagyja el a házát, csak a nemes emberek hivatalosak e jeles eseményre. Megelégelve a szenvedést, eszembe jutott az öreganyó. A kertbe mentem, és a kút lábához hajoltam. Az üvegcse egy kis lyukba volt rejtve, de ugyanúgy izzott, mint két évvel ezelőtt. Megfogtam, majd a kút fölé hajoltam, az üvegcse tetejét leszedtem és a vízbe öntöttem. Kérlelni kezdtem a föld alatt élő minden gonoszok urát, a szerencsétlen lelkeket megsegítő nagyságos hatalmat, hogy vonjon bűvkörébe, mert bosszút akarok állni. Forrt bennem a düh, mélyen, sötétlően. A kút vize zölden izzani kezdett majd feketévé vált. Az ég hirtelen besötétedett, villámokat szórt szerte a földekre. Forgószél közeledett felém, mely végül magába szívott. Furcsa érzés kerített hatalmába, majd elájultam.

Kora hajnalban ébredtem fel, a földön feküdtem. Mellettem egy bot hevert, a hátamon pedig éreztem, hogy egy madár lépked. Köd lepte a tájat, egy nesz sem hallatszott. A bot után nyúltam, hogy elhessegessem a madarat, de amint megérintettem a botot, vassá változott, tetején sárgán izzó gömbbel. Felálltam, a jogarszerű botra támaszkodtam. A madár a gömb tetejére szállt, mélyen a szemembe nézett, majd károgott egyet. Egy holló volt. Azonnal tudtam, hogy kérésem meghallgattatott, bosszút állhatok törött szívem miatt. A kút vizébe nézve láttam, hogy külsőm megváltozott. Arcom, és ujjaim megnyúltak, bőröm szürkéssé változott, szemem fénye sárgán villódzott. Körbehordoztam tekintetem a tájon. Körülöttem furcsa szerzetek álltak, majd egyszerre indultak felém. A csatlósaim, akik segíteni fognak ebben a harcban.

- Innentől én vezetlek benneteket. – szóltam feléjük. Monoton menetük megállt, majd egyöntetűen feleltek.
- Hallgatunk és követünk, Demona!
- Engem csak Úrnőtöknek szólíthattok, megértettétek, félkegyelműek?! Ostoba népség!
A madárra néztem.
- Hollócskám, van egy elintézendő ügyünk. – mondtam neki, majd megsimogattam a fejét. – Úgy tudom, ma született meg a hercegnő. Meglátogatjuk a palotát. – folytattam gonosz kacajjal. A jogart a kút fölé emeltem, amibe hirtelen gonosz erő szállt a mélyből. - El fogom rabolni Csipkerózsikát.